150 perc Nápoly



A repülőjegy-vásárlást egy 10 perces masszív "de most komolyan?!"-ozás ölelte körül (természetesen röhögve), hiszen még ha minden tökéletes időzítéssel össze is jön, mindössze két és fél óránk azaz 150 percünk lesz a városban. A légi közlekedésnél meg ugye nem az az alapvető hozzáállás, hogy "persze, ráérünk, biztos nem indulnak még el". 


De hogy mi értelme van ennek? Valószínűleg első ránézésre nem sok. De így mondjuk kipróbálhattam, milyen úgy utazni, hogy nincs nálam táska, csak a zsebemben: telefon, igazolvány, pénz. Meglehetősen furcsa érzés. (Főleg, ha a párod azzal játszik, hogy néha megkérdezi, hogy "hol hagytad a táskád?".  Az első ilyennél majdnem szívrohamot kaptam....) 
Vezúv-szelfi 

Reggel 6:10-kor indult a gép. 5:25-re érkeztünk a reptérre, 5:30-kor kinyitott a Mastercard Lounge (bizonyos bankkártyákkal ingyen lehet bemenni), beburkoltunk egy kávét meg két pogácsát és már vágtattunk is - éppen zárás előtt - a kapuhoz. Felesleges volt futni, a külső bádogterminálról kiérve pont beértük a repülőgép felé menetelő tömeg végét. Sima felszállást és másfél óra szendergést követően pedig megérkeztünk Nápolyba. 
Ezt a házikót konkrétan loholás közben fényképeztem

Landolás és a reptérről kikecmergés után 10 perccel már a helyi buszon ültünk, ami egészen a városban lévő kikötőig vitt be. Innen elsétáltunk a Galléria Umbertohoz, ami igen hasonló a Milánóban lévő társához, csak megközelítőleg nulla ember tartózkodott bent csütörtök reggel 10-kor, nagyban növelve ezzel egy normális fénykép elkészültének esélyét. Továbbhaladva egy tengerparti sétány felé felmarkoltunk egy-egy pisztáciás croissant (ha van esélyetek ilyet enni, ne hagyjátok ki, isteni finom!) és megreggeliztünk. Közben persze szanaszét fényképeztük a Vezúvot és a távolban Capri szigetét a reggeli párában.  
Galleria Umberto I. - Korán is volt még, de itt egyébként sincs annyi ember, mint a milánói Galériában. 

Utána a legzsúfoltabb utcának tűnő Via Toledon sétáltunk el egy metró megállóig, ahol némi kavarodással és két rossz irányba felszállással később végül eljutottunk a Stazione di Montesanto állomásig. Innen indul a Funicular, ami felvisz egészen a Castel Sant Elmoig. Úgy hallottuk, szép innen a kilátás. 

Panorámakép a Castel Sant Elmóból a Vezúv felé fordulva

(Itt szeretném zárójelben és dicsekedve megjegyezni, hogy bár sohasem tanultam hivatalosan olaszul, csak magamtól próbálkoztam, mert nagyon szerelmes vagyok a hangzásába és a dallamosságába, a jegyeket és ivóvizet beszerző mini párbeszédeket sikerült egész nap olaszul lefolytatnom. Jó-jó, tudom, hogy kb 5-6 megtanulni való szóról van szó, de akkor is nagyon örültem magamnak :D)

Kilátás a kastélyból nyugat felé fordulva

Felérve a Funiucular végállomásához aztán a táblákat követve elrongyoltunk a kastélyig. Itt 20 másodperc tanakodást követően, hogy vajon van-e időnk rá, eldöntöttük, hogy felmegyünk a kastélyba, lesz ami lesz. Nem sok, 10 perc séta hegynek meg lépcsőkön felfelé, de én személy szerint nagyon nem vagyok jóban a felfelé mászással. Na de a panoráma ami fent várt, abszolút megérte ezt a kis erőltetett menetet.  Gyorsan szájtátva körbejártunk, lefényképeztünk mindent - azt a gyors sorozat-fotózást amit műveltünk; majdnem oda se nézve minden szögből, szerintem tanítani kéne - majd megálltunk a legszebbnek ítélt kilátásnál és engedélyeztünk 90 másodperc összeölelkezős, mély lélegzet-vevős csodálkozást.

Kilátás Nápolyra, a háttérben a Vezúv

Funicularral mentünk fel, lefelé viszont már gyalog jöttünk. Erősen lepukkant, de így is meglehetősen színes, hangulatos városkép. 

Miután ez letelt, rohantunk tovább immár visszafelé. A biztonság kedvéért még eltévedtünk kétszer a megfelelő metrómegállót keresve, majd a reptéri busz sem jött, csak a következő, de szerencsére még így is idővel kissé rászámolva ki voltunk biztosítva. Miután megérkeztünk a reptérre, csak a biztonsági ellenőrzést követően jöttünk rá, hogy bizony a pizza meg a kávé kimaradt, úgyhogy bepótoltuk ezt is. 

Tudom, tudom, a reptéren nem olyan mint az "igazi"; de hát Nápolyban voltunk, ott állítólag kötelező pizzát enni; előtte másfél órában pedig fontosabbnak tűnt a kilátás után szaladni. Ha utólag mérlegre kéne helyeznem a kilátást és a pizzát, akkor is úgy gondolom jól döntöttünk. Persze ezt az egész dilemmát könnyen ki lehet küszöbölni, ha nem pár órás tartózkodással számol az ember, de hát ez most így jött ki. Meg különben is, így jó indokom van még visszamenni :)